Az adatelemzés történetével foglalkozó írásunk második részében bemutatjuk, hogyan forradalmasította a Premier League-et az adathiányból lett adatáradat, valamint hogy kik voltak az adatok legmeghatározóbb felhasználói, akik gyakorlati haszonra tettek szert a futballpályán.

Az 1992-es év fordulópontot jelentett a futballban. Ekkor alakult meg a Premier League, jött létre a Bajnokcsapatok Európa Kupájából a Bajnokok Ligája és törölték el a hazaadást, amit a katasztrofálisan rossz megítélést kapott 1990-es világbajnokság és az egyre gyakoribbá váló időhúzás idézett elő. Sokan mondják, hogy a „futballt nem 1992-ben találták fel”, de a sportág modern korszaka valóban ebben az évben született. A játék új, izgalmas az addigiaknál sokkal szórakoztatóbb időszaka kezdődött ekkor, ami után a futball gyorsabb és technikásabb lett. Ezt az állítást 1996-tól már adatokkal is alá lehet támasztani. Ebben az évben alakult meg az Opta Consulting – ma már STATS Perform –, amely elkezdett adatokat gyűjteni a Premier League-ről. A cég menedzsmentje eredetileg a saját brandjét akarta építeni a mérések alapján felállított rangsorokkal. A Premier League szponzora, a Carling fizetett is az Opta Index számaiért és használatáért, míg az összes klub és média ingyen megkapta a legalapvetőbb adatokat egy Excel-tábla formájában. Ezek a statisztikai mutatók mai szemmel nézve primitívek voltak, de akkoriban maga volt a forradalom. Néhány év alatt aztán felrobbant az iparág, és nemhogy adathiányról, de adatáradatról kellett beszélnünk. A klubok egyszerűen túl sok információt kaptak, az Opta és a gombamód szaporodó konkurensei több ezer adatpontot küldtek ki a kluboknak hetente. A klubok olyan adatokhoz jutottak hozzá, amelyekről korábban azt sem tudták, hogy léteznek: mennyit futnak a játékosok, hányszor csúsznak be, mennyiszer passzolnak?

Ezeknek az adatoknak az összegyűjtése még ma is manuálisan történik, habár egyes cégek már kísérleteznek a mesterséges intelligencia általi tageléssel. A Fociológia című könyv egyik szerzője, Simon Kuper 2011-ben meglátogatta az Opta londoni Waterloo állomás mellett található tízemeletes irodaházát, egy nappal azután, hogy a Manchester City 6–1-re győzött az Old Traffordon. Az elemzőszobában két fiatal ült egymás mellett, miközben ugyanazt a nagyméretű monitort nézték. Az egyikük a City megmozdulásait rögzítette, a másik a Unitedét. Két másik elemző már megcsinálta ugyanezt a munkát egy nappal korábban, de az Opta szereti megismételni a folyamatot a következő napon „friss szempárokkal”. „Meccsenként kétezer eseményt rögzítünk élőben, és minden eseményhez egy időkódot és egy koordinátát rendelünk, higgyék el, mindenkinek ég a keze alatt a munka, ezért van szükség az utólagos ellenőrzésre is” – mondta John Coulson, a labdarúgással foglalkozó részleg akkori vezetője. A szakma főleg a fiatalok körében népszerű, akiknek imponál, hogy pénzért kell meccset nézni, sokuk azonban nagyon hamar kiég a munka monotonitása miatt.

Fokozatosan a menedzserek is elfogadták az új helyzetet, és próbálták befogadni az elemzőcégek által szolgáltatott bődületes adathalmot. Emlékezetes eset, amikor 2001-ben Sir Alex Ferguson látszólag minden ok nélkül eladta Jaap Stamot a Laziónak. Voltak, akik úgy vélték, hogy Ferguson azért büntette a holland védőt, mert az leírt néhány szerencsétlen, ostoba dolgot a klubról az önéletrajzi könyvében, amit talán nem kellett volna. A valóság azonban az, hogy Ferguson az adatokat tanulmányozva azt látta, hogy Stamnak egyre kevesebb becsúszó szerelése van, és emiatt úgy gondolta, hogy az akkor már 29 éves védő kiöregedőben van, ezért érdemes eladni, amíg jó pénzt kapnak érte. A húzás kisebb mérföldkőnek számít az adatelemzés területén, mivel ez volt az első alkalom, hogy Európa egyik meghatározó játékosáról az adatok döntöttek. Igaz, később kiderült – és maga Ferguson is elismerte –, hogy rossz döntést hozott. Ferguson elkövette azt a hibát, hogy téves következtetést vont le a rendelkezésre álló adatokból, amelyeket önmagukban vizsgált. Minél több adat áll ugyanis rendelkezésre, annál nagyobb a valószínűsége, hogy hibás döntést hoz valaki, mert a számok olyan jelenségre engednek következtetni, ami valójában nem áll fenn.

Mindezek ellenére a már említett Wenger is szilárdan hitt az adatokban, a francia menedzser ráadásul évekkel megelőzte a korát. Saját elmondása szerint a meccsek másnapján olyan volt, mint egy drogfüggő: azonnal a legfrissebb elemzési adatok után nyúlt. Wenger adatok iránti megszállottságát Dennis Bergkamp, a kor egyik legjobb holland futballistája is megerősítette. Önéletrajzi könyvében az Arsenal legendája felelevenített egy esetet, amikor összeszólalkozott mesterével. „A híres statisztikáid közül vajon melyik mutatja meg, hogy egyetlen gyilkos passzal megváltoztattam a játék képét?” – szegezte Wengernek a kérdést Bergkamp. „Az egy dolog – vágott vissza a közgazdász diplomával rendelkező Wenger. – De kevesebbet futsz a meccsek utolsó 30 percében, ebben az állapotban veszítesz a sebességedből is, és jobban ki vagy téve a sérüléseknek.”

Wenger olyan tudást hozott a Premier League-be, amellyel abban az időben senki más nem rendelkezett az országban. Az adathasználat mellett megreformálta a játékosok étkezési szokásait, megtiltotta az édességet, a csokoládét és a cukros üdítőket, helyette azt kérte, hogy egyenek halat, csirkét és sok-sok zöldséget. A francia menedzser arra is rávette a játékosokat, hogy szedjenek táplálékkiegészítőket, amitől annyira megerősödtek, hogy a válogatott összetartásokon mindenki azt kérdezgette az Arsenal-futballistáktól, hogy mitől vannak ennyire jó formában. Hamarosan azonban a saját tudása vált Wenger legnagyobb ellenségévé. A többi menedzser ugyanis elkezdte tanulmányozni, hogy pontosan mit is csinál; leutánozták az étkezésessel, játékosmegfigyeléssel és a statisztikák felhasználásával kapcsolatos innovációit. Az idősödő Wenger ráadásul egyre inkább hajlamossá vált a saját feje után menni, és kevésbé volt hajlandó új dolgokat tanulni. Végül, mikor már mindenki ugyanazzal a tudással rendelkezett, mint Wenger, a tehetősebb klubok felülkerekedtek az Arsenalon. Ez történik az adott ligákban jelen lévő tudáshiányokkal: gyorsan eltűnnek. Ez a magyarázata annak is, hogy Wenger Arsenalja semmit sem nyert a 2005 és 2013 közötti időszakban.

Kevesen gondolnák, de a kétezres évek elején Sam Allardyce volt a Premier League másik nagy újítója. Wenger azért számított forradalmárnak, mert tudományos módszereket vezetett be az angol futballba, Allardyce viszont valódi futballspecifikus innovációkkal állt elő. Játékosként egy évet a Tampa Baynél töltött, ahol teljesen lenyűgözte az amerikai sportok profizmusa, és az ahogy a játék szolgálatába állítják a tudományokat és a statisztikákat. 1999-ben nevezték ki a Bolton menedzserének, és mivel nem volt pénze jó futballistákra, jó elemzőkkel vette körbe magát. A számok fontos szerepet játszottak Allardyce munkájában: az előszezonban posztonként közölte a játékosokkal a kapott gól nélküli meccsekre és a lőtt gólokra vonatkozó célokat, majd a ProZone statisztikai szoftver egyik első felhasználójaként, alaposan kielemezte a játékosokat és a meccseket. A szünetekben rendszeresen visszajátszott néhány jelenetet az első 45 percből, hogy azzal támassza alá utasításait. Mivel Allardyce-nak korlátozottak voltak a lehetőségei, az olcsó gólok felé fordította csapata figyelmét: szögletek, szabadrúgások, bedobások. Gavin Fleig, Allardyce egyik tanítványa, a Fociológia című könyvnek felidézte, hogy Allardyce idejében a Bolton a góljai 45-50 százalékát rögzített játékhelyzetek után szerezte, miközben a ligaátlag 30 százalék körül mozgott.

„Megnéztük, hogy a bedobások és a szögletek után hova száll leggyakrabban a védők felszabadítása, és mi oda koncentráltuk az erőinket. Ha nem sikerült első szándékból célba érnünk, még mindig ott volt az ismétlés lehetősége” – mondta Fleig. Allardyce statisztikák iránti megszállottságának egyik legnagyszerűbb eredménye a Bolton edzőpályáján megépített parancsnoki szoba volt, ahol Allardyce-t és a bizalmasait plazmaképernyők vették körbe, amelyeken a játékosok állóképességi szintjét, passzstatisztikáját, a futott kilométereket, a sprintek számát, valamint a szereléseket és a labdaszerzéseket lehetett tanulmányozni. Ez mind a taktikai felkészítés, mind az erőnlét javítása szempontjából létfontosságúnak bizonyult, mivel Allardyce még az előtt pihentetni tudta a játékosait, hogy azok komolyabban megsérültek volna. A Premier League többi csapata is alkalmazott hasonló módszereket, de Allardyce szentül hitte, hogy a Bolton a legmodernebb csapat Európában.

Allardyce nem véletlenül épített a rögzített játékhelyzetekre: ezek a legkiszámíthatóbb eseményei a meccseknek, ezekből lehet a legjobban felkészülni. A büntetőrúgás is ilyen, ezt pedig az angoloknál jobban senki nem tudja. Az 1970-es években Jan Reker holland futballedző – aki később a PSV ügyvezető igazgatója lett – önszorgalomból elkezdte feljegyezni, hogy a különböző játékosok hova rúgják a büntetőket. A PSV kapusa, Hans van Breukelen nagyon jó kapcsolatban állt vele, és az együttműködésük azután is megmaradt, hogy Reker elhagyta a klubot. Van Breukelen a holland válogatott meccsei előtt is rendszeresen konzultált vele, mivel Rekernek többezer oldalnyi feljegyzése volt az európai csapatokról és játékosokról. Munkája 1988-ban fizetődött ki először: a BEK-döntőben a PSV csapott össze a Benficával, és a 0–0-s döntetlennel végződő meccset tizenegyesrúgások döntötték el. Van Breukelen már előzetesen tájékozódott az ellenfél rúgóit illetően, és ez végül győzelmet ért: a PSV 6–5-ös vezetésénél kivédte António Veloso labdáját, és a hollandok megnyerték a BEK-et. Egy hónappal később az Európa-bajnokság döntőjében Hollandia a Szovjetunióval találkozott. Már két góllal vezettek, amikor tizenegyeshez jutottak a szovjetek, ám Reker iránymutatása alapján Van Breukelen megint csak lehúzta a rolót, és hárította Igor Belanov próbálkozását. Összességében tehát nyugodtan kijelenthető, hogy Reker munkája kézzel fogható módon hozzájárult egy BEK- és egy Európa-bajnoki győzelemhez is.

Manapság ez a fajta felkészülés már csak a belépőszint. A 2006-os világbajnokság negyeddöntőjében Németország ellenfele Argentína volt. A tizenegyesrúgások előtt Jens Lehmann egy összegyűrt papírfecnit húzott elő a sportszárából, amelyre fel volt írva, hogy az argentin játékosok várhatóan hova lövik a labdát. A németek elemzőcsapata tizenháromezer tizenegyes adatait dolgozta fel. A papíron megadott hét rúgóból végül csak kettő állt oda, az a kettő viszont oda rúgta a labdát, ahová Lehmann várta. Roberto Ayala balra lőtt, és Lehmann ki is tudta védeni, a várakozásoknak megfelelően pedig Maxi Rodriguez jobbra, de a lövés túl pontos volt, így a kapus hiába vetődött jó irányba, a labda bement. Van Breukelen és Lehmann eseténél azonban jobban él az emlékezetünkben a 2008-as Bajnokok Ligája-döntő, ahol a Manchester United a Chelsea-vel csapott össze. A baszk közgazdász Ignacio Palacios Huerta 1995-ben még a Chicagói Egyetem diákjaként kezdett feljegyzéseket vezetni a tizenegyesekről, 2003-ban pedig már önálló tanulmányt írt a megfigyeléseiből Professionals play Minimax címmel. Huerta egyik barátja ismerte Avram Grantet, a Chelsea akkori menedzserét, és amikor a londoni együttes 2008-ban bejutott a Bajnokok Ligája döntőjébe, össze is kötötte a két embert. Huerta végül egy négypontos listát küldött át Grantnek a döntő előtt.

Azt nehéz megmondani, hogy Huerta tanácsai mennyiben járultak hozzá a végkimenetelhez, de hogy igaza volt, az biztos. A Chelsea első hat rúgója Van der Sar bal oldalára rúgta a labdát, oda ahová Huerta tanácsolta – az egyetlen kivételt Ashley Cole jelentette, aki szembement az előzetes iránymutatással. Cole ballábas játékos, így amikor Van der Sar jobb oldalára lőtte a tizenegyest, akkor a természetes oldalát választotta, vagyis azt az oldalt, amire Huerta figyelmeztetett, hogy ne tegye, mert a kapus oda fog vetődni. Van der Sar egyetlen büntetőt sem hárított, a Chelsea hat lövéséből öt bement, csak Terry hibázott, aki elcsúszott a lövés pillanatában, a labdája pedig a kapufáról vágódott ki az alapvonalon túlra. Ezután következett Nicolas Anelka. Van der Sar, vagy valaki más a Unitedból felismerte, hogy a Chelsea egy adott stratégiát követ. A holland ekkor megállt a gólvonalon, és teljes szélességében széttárta a két karját, majd – és ez a pillanat igazán vérfagyasztó lehetett Anelka számára – a bal kezével egyértelműen a bal sarokra mutatott. „Ti, jobblábasok, ugye, ti mind ide rugdossátok, igaz?” – jelezte a kezével. Anelka végül úgy döntött, elkerüli a bal sarkot, ahová a menetrend szerint lőnie kellene a labdát, és inkább Van der Sar jobb oldalát választotta. Ezzel önmagában még talán nem is lett volna baj, de a lövése félmagas volt, vagyis Huerta jóslata szempontjából a legrosszabb fajta (2-es pont). Anelkát valószínűleg teljesen megzavarta a Van der Sar-féle közjáték, a partizánakciója pedig a Chelsea Bajnokok Ligája-győzelmébe került.

Ezekből a példákból is látszik, hogy az adatokkal való munka a kétezres években beszivárgott a klubok teljesítményelemzésébe és az ellenfelekből való felkészülésbe, aminek aztán gyakorlati haszna is volt a futballpályán. Az adathasználattal valódi versenyelőnyre lehetett szert tenni a riválisokkal szemben, az iparág kínálta előnyök maximális kihasználásának érdekében pedig addig nem ismert részlegek és pozíciók jöttek létre a klubok felépítésében. A 2010-es évektől kezdődően még nagyobb figyelmet kapott az adatelemzés, és a technológia fejlődésének köszönhetően ma már milliónyi adatból kell szelektálni azokat, amelyek valódi hasznot hajtanak egy klub számára, legyen szó a pályán nyújtott teljesítményről, vagy az átigazolási piacon mutatott hatékonyságról.

Forrás:

Michael Cox: Daráló (2020.)

Simon Kuper, Stefan Szymanski: Fociológia (2014.)